Koffeinmentes kezdés után lementünk a mélységekig és becsekkoltunk. Ma sem sikerült paellát ennem, ehelyett kacsákat etettem chips-szel és örültem, hogy fogytam. :-)

Reggel 7.45-kor indultunk a szokásos kávé és lekváros kenyér után. Volt még néhány Nescafé túlélő tasakunk, amiket kómás reggeleken iszogattunk. Csak később vettem észre, hogy aminek oly nagy jelentőséget tulajdonítottunk, az bizony koffeinmentes kávé volt, de mi úgy ittuk, mintha a világ legerősebb kávéját kortyolgattuk volna. Hiába, régi igazság, hogy minden fejben dől el! :-)

Nagyon sötétben keltünk útra és Sztracsatellából, akarom mondani Triacastelából kifelé tartva megint előtűnt néhány Camino véreb, akik újfent nem törődtek velünk. Ezek a kutyák nagyon hozzászoktak már a zarándokokhoz, arra sem méltattak bennünket, hogy megugassanak, pedig szegényeknek a szemükbe vakuztam kora reggel.

Amikor világosodott, feltűnt, hogy a táj teljesen megváltozott. Nagyon sok emelkedő után néhány lejtő volt a jutalmunk, de ami a legjobban tetszett, az a Galiciára oly jellemző mélyút, a corredoira volt. Ezek az ösvények kétoldalt egészen magasak és közöttük mélyen húzódik maga az út, amely így a legnagyobb melegben is hűvös, árnyékos és látványnak sem utolsó.

Fárasztó gyaloglás következett köves, sziklás ösvényeken át. Szokásos kis tempóm miatt lemaradtam Krisztitől és Patricktól, de 10 km után meg kellett állnom az első bárnál egy kávéra és egyebekre. Krisztiék azonban nem itt vártak, hanem a második bárnál, ahol hamarosan utolértem őket és már nem váltunk el. Egyre többen voltak az úton, hiszen sokan csak az utolsó 100 km távolságot teszik meg. Ennek az az oka, hogy a compostelát, vagyis a zarándoklatról szóló okiratot már 100 km után is kiállítják Santiagóban, ezért sokan csak ennyire vállalkoznak. Az elmúlt napokban többször is előfordult, hogy egy-egy nagyobb csoportot alig tudtunk elhagyni, mert ugyanakkor indultak és ugyanabban a tempóban gyalogoltak, mint mi. Nagyon zavaró volt, hogy például az olaszok képtelenek voltak csendben haladni, pedig amúgy nagyon bírom őket. Az még hagyján, hogy az egyik pasi hangosan énekelte a "Sole mio"-t, de amikor csendben mentem volna az úton a gondolataimba merülve, olyankor nagyon zavaró volt a sok hablatyolás. Patrick előre tűzött, mi pedig Krisztivel fél 2-re, a legnagyobb melegben érkeztünk be Sarria városába. Nem volt elég a dög meleg, még egy nagyon hosszú lépcsősort is meg kellett másznunk.

A város éppen sziesztázott, alig találkoztunk emberekkel és Patrickot sem láttuk sehol.

Végül az utca végén az egyik bár teraszán ott ült Patrick, aki már megebédelt, amikor odaértünk. Mi is éhesek voltunk, így leültünk az asztalához és omlettes bocadillost kértünk sajttal, amit ismét elfeleztünk, mert így is bőven elég volt kettőnknek. Nagyon finom volt! Az asztal alatt a bevett szokás szerint a lábainkat pihentettük... 

Krisztinek nem volt kedve tovább menni, Patrick viszont nem akart itt maradni, így ő nélkülünk indult tovább. Itt maradtunk tehát Sarriában és elkezdtük az albergue vadászatot. Nagyon sok zarándokszállás volt azon a környéken, de mindegyik 10-12 euro körüli áron.

Nekünk ez soknak tűnt, így megkerestük és meg is találtuk a municipal szállást, ami csak 5 euróba került. Kriszti azonnal birtokba vette az emeletes ágy alsó szintjét. :-)

Itt Galiciában a legtöbb municipal albergue elég jól felszerelt és viszonylag olcsó volt, ráadásul mindenhol adtak eldobható lepedőt és párnahuzatot. Fürdés és mosás után konstatáltuk, hogy sokat fogytunk, hozzá kell tennem, hogy részemről volt is miből. :-) A képen a nadrágom derekát nem húzom ki, éppen csak tartom a kezemmel, hogy ne essen le rólam. Hurrá!!! :-)

A látványos fogyás örömére elindultunk a városba vacsorának valót venni. Már régóta akartam paellát enni, de sehol nem találtunk olyan helyet, ahol megkóstolhattam volna, így maradt a supermercado. Jól bevásároltunk, másnapra is bőven tartalékoltunk a kajából, hogy ne legyen rá gond. Vettünk egy nagy zacskó chipset is, amit egy kellemes folyóparton ücsörögve rágcsáltunk, miközben a vadkacsákat etettük. Tiszta romantika! :-)

Visszamentünk a szállásra és megvacsoráztunk. Joghurt, bagette és eperlekvár volt a menü, majd kiültünk a szemközti bár teraszára, ahol megittunk egy pohár bort és café con lechét, csakis a jó alvás reményében... A cigi az asztalon nem az enyém, az csak díszlet! (Valójában Krisztié...)

Ezután még sétáltunk egyet a városban, ahol összefutottunk Danékkal, akikkel már nagyon régóta nem találkoztunk. Most is - mint mindig - nagyon megörültek nekünk és megbeszéltük, hogy vasárnap fél 12-kor találkozunk Santiagóban a katedrális előtt. Pár perc múlva befutott András és Mónika is, akik elvezettek minket ahhoz az internet kávézóhoz, ahol nyomtatót is használhattunk és becsekkolhattunk a visszafelé tartó repülőkre. Este negyed 9-kor estünk be az internet caféba és zárásig, azaz 9-ig bíbelődhettünk a check-in rejtelmeivel, de végül sikerült kinyomtatni a beszállókártyát és mindez csak 0,90 euróba került! Valahogy ekkor tudatosult bennem először, hogy hamarosan vége az Útnak... Nem volt jó érzés. :-(